Poncsó a vadmalac

Az erdő, amelyben a fekete sörtés nemzetség élt, ott kezdődött a falu fölött, a dombokon, és felnyúlt egészen a havasra. Itt aztán már nem is erdő volt, hanem rengeteg, ahol a különféle – négylábú és szárnyas – erdei népek mindegyike a maga módján él. A „vegetáriánusok” legelnek, a húsevők vadásznak; de nagyobb baj nem történik köztük, mert ismerik egymás szokásait, és tudják, kivel nem tanácsos a találkozás, és ki az, akitől nem kell tartani. Ez nem is lehet másként, mert az erdő a Törvény szerint él. Csak a mesékben van az, hogy Cselebi, a róka, leül komázni Tapsival, a nyúllal, vagy Knerr, a karvaly, egy ágon tollászkodik Citérrel, a cinkével. Az erdő életében ilyesmi nem fordul elő, mert a rókának a nyúl, a karvalynak a cinke élelem, amit persze előbb el kell fogni, de ez nemcsak a rókán és a karvalyon múlik, hanem a nyúlon meg a cinkén is … Dél van. Az árnyék olyan rövid, hogy éppen csak van. S a levegő tikkasztóan forró. Nem mozdul semmi, csak a szöcskék ugrálnak a szárazra aszalódott fűben, mintha tudnák, hogy a gébicset elnyomta az álom, s nincs, aki felkapkodja őket. Az öreg Tölgy az erdő széléről nézegeti a völgyet, ahol a patak a nagy kövek között keresi az útját. A patak a havasról jön, és néha mond valami érdekeset az unatkozó öreg fának, de inkább csak tavaszkor, amikor harsogó zúgása megtölti az egész völgyet; most azonban éppen csak folydogál, és kinek van kedve ilyenkor híreket locsogni?