A magánytól az összetartozásig

Magányosak természetesen nemcsak akkor lehetünk, ha egyedül vagyunk, de társkapcsolatban élve is, amely azonban nem úgy alakul, ahogy reméltük.
Szerelmesek voltunk, lángolt köztünk a szenvedély – ma unatkozunk, elhidegültünk egymástól. A kezdeti időkben minden ment magától – most akkor sem, ha megfeszülünk. Egykor úgy éreztük, a társunk mindene vagyunk – most semmibe vesz, talán meg is csal. Azt hittük, vele könnyebb lesz az élet – most nehezebb, mint valaha. Hogyan történhetett ez velünk? Jó volna együtt leélni az életünket, miközben ez mind kevésbé látszik reális célnak – körülöttünk is egyre többen válnak.

Úgy tűnik – mint annyi minden más – válságban van a párkapcsolat és a család is. Mintha a nagyszüleinknek jobban ment volna mindez… Nekünk miért nem?

Hajdan megannyi külső erőforrás szilárdította meg és tartotta egyben a társkapcsolatokat. Ezek kényszert is jelentettek, de kétségkívül érdekeltté tették a házasfeleket, hogy megpróbáljanak együtt élni akár az elégedetlenségükkel együtt is, vagy igyekezzenek többet tenni az elégedettségükért. Mára a külső összetartó erők, főleg a külső kényszerítő hatások szinte teljesen megszűntek, ha tehát hosszú távon akarjuk megőrizni a kapcsolatunkat, szükségesnek látszik a belső kapaszkodók és erőforrások fölfedezése, kimunkálása.