Halottként él az Isten

Aki nem eléggé cigány a saját tradícióihoz ragaszkodó cigány kisebbségben, és nem eléggé magyar a többséget alkotó gyergyói-medencei magyar kisebbségben, az utóvégre a senki földjén, kiszorulva fogja átvirrasztani, illetve megsejtetni a hátralévő mindennapjait. Ezt a kettős identitást felvállaló, de a kettőt egymással kibékíteni nem tudó költő a tehetetlenség bűntudatától szenved, s a belőle fakadó tragikus életérzés ott lappang talán minden versnyi lélegzetvétele mögött. Nem véletlen, hogy Rafi Lajos versvilágát egyszerre a cigányság motívumai, a magyar irodalomból merített toposzok és a mitologikus, illetve keresztény hitvilágból azonosított archetípusok szövevényes rendszere szervezi. A korábbi versekben a költő mint cigány próbálja bádogosmesterként, férjként, apaként, istenhívőként és földhöz vert csodaként igazolni önazonosságát, míg a kései verseiben a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság determináló jövőképét vetíti előtérbe, amilyen a kimért lét, a betáblázottság, amitől nem tud másmilyenné lenni. Átütő versekben manifesztálódik a négy fal, a keresztre feszítés, Auschwitz és a koporsó motívumainak szorongásos hangvétele, amely sorsszerűen vetíti elénk Rafi életének tragikus befejezését. S ennél átütőbbek csak az anyanyelven írott versek – a magyar irodalmi szókapcsolatok hiányában.