Részletek
Tavaly, valamikor ősz elején (nem tudom, hogy pontosan mikor, bár belém nevelt pontosság-mániámban általában mindent felírok, majd velem született irtózatomban – mert nem szeretek „nyomot hagyni” – mindent kitörlök), a visszautasítással is számolva, de nem eléggé felkészülve erre az eshetőségre (mint ahogy annak ellenkezőjére sem) hívtam fel Kozma Zsoltot és kérdeztem meg, hogy hajlandó lenne-e interjúsorozatot adni, melyből aztán (egy „szóra írt”) könyv kerekedjék ki. Régi tervem volt ez, melyet mindig visszaűztem oda, ahol sok más terv is lappang, és amelyről most már tudom (bár felötlődésükkor is szemérmesen sejtettem), hogy vissza- és helyrehozhatatlanul késő – most tudom, hogy mily' késő! – megvalósítani. De akkor, azon a feljegyzetlen napon, leküzdöttem visszafogottságomat és elmondtam, hogy mit szeretnék: egy triptichon-témájú beszélgetés-könyvet („beszédes” könyvet), amely az Ige–szolgálat–egyház hármasságát járja körül a verbalitás „lazaságával”, át- meg átszőve a személyesség emlékszálaival. Persze a kötelező személyeskedés-mentesség feltétele alatt, mert ugye nemcsak a „noblesse oblige”, hanem egyébként is…
Örömmel és sajnálkozással bocsátom útjára ezt a könyvet. Örömmel, mert öröm volt írni – tulajdonképpen lejegyezni –, és sajnálkozással, hogy véget értek azok a találkozások, amelyeken érdemtelen „tanúként” lehettem jelen. Azt szeretném, hogy bárcsak minél tovább legyen könyv, és minél később váljék dokumentummá ez a számomra mégiscsak könyvként megmaradó betűhalmaz, mely a megfontolt válaszok mögött az én hallgatásomat is őrzi…
Tunyogi Lehel