Szeretem őt

-Nem tudom, hol van A bögrébe kapaszkodom, amit Juli nyomott a kezembe, úgy válaszolok a kérdéseire. A kávé jó: forró, illatos. Egy pillanatra elhiszem, hogy az élet szép. Aztán folytatom: - Üzenetet sem hagyott, csak elment. - A szemét. - Nem tudom - suttogom nem. Elkalandoznak a gondolataim. Látom magam, mint egy elképedt kutyát a kocsi kalaptartóján, akinek az a dolga, hogy egész életében ingassa fejét: nem értem, nem értem Ki az a hülye, aki ilyet rak ki dísznek az autójába? Mondjuk, aki nem érti a világot, és ezt be is meri vallani magának - Glória! Talán direkt jól tette, hogy lelépett? Minek véded?! Juli hangja sírós és ingerült egyszerre, ez visszazökkent a jelenbe, igen, haragszik, talán rám, mert nem beszélek értelmesen, pedig úgy szeretne segíteni, talán magára, hogy ez egyszer nincs megoldási stratégiája, de legkézenfekvőbben persze Gabeszra. Mert Gabesz két hete elment, úgy, hogy azt sem mondta: fapapucs. Még megnézte a tesztemet, a harmadikat, s amikor látta, hogy ez is pozitív, vágott egy fájdalmas fintort, aztán csak nézett, nézett, és nem szólt többé semmit. Tulajdonképpen megnémult. Mint az a Zik vagy Zak, vagy hogy is hívják főpap, ja igen, Zakariás, jut eszembe egy régi emlék, a Keresztelő János apukája. Úgy látszik, a pasik már a bibliai időkben is sokkot kaptak az ilyesmitől. Ha váratlan gyerkőc tűnt fel a láthatáron.