Magyar hadifoglyok Szibériában

Az első világháború, korabeli szóhasználatban: a Nagy Háború galíciai harctereit, majd szibériai–távol-keleti hadifogolytáborait megjárt két tiszt, Szőke Zoltán és Székely Gyula emlékiratát tartja kezében az Olvasó. Mindketten az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak. Szőke Zoltán annak a nyolc évnek a számára fontos krónikaelemeit rögzítette, amelyeket fiatal katonaként, majd hadifogoly tisztként az orosz lágerekben átélt. Igen érdekesek és tanulságosak azok a feljegyzései, amelyek a foglyok és a helyi civil orosz lakosság közötti kapcsolatokba nyújtanak betekintést. Ezekből a korabeli orosz társadalomról alkothatunk megközelítő képet, de azt is megtudjuk, hogy egyrészt semmilyen ellenségeskedés nem volt tetten érhető a fogva tartó, illetve a fogva tartott országok polgárai között, másrészt pedig – legalábbis az altisztek-tisztek vonatkozásában – teljesen másak voltak a fogva tartási körülmények, mint amilyennel a második világháborús hadifogság esetén/kapcsán találkozunk. Székely Gyula egyebek mellett arról is beszámol, hogy 1916 tavaszán megismerkedtek egy, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Oroszországba hurcolt magyar férfival, aki több mint 80 éves korára már alig beszélt anyanyelvén, de esténként magyarul imádkozott. Ez a leírás arra enged utalni, hogy az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásában kulcsszerepet játszó cári csapatok – a közhiedelemmel/közdilemmával ellentétben – mégiscsak hurcoltak/hurcolhattak magukkal magyar foglyokat. Székely Gyula szemtanúként az 1917. februári bolsevik puccs nyomán kirobbant oroszországi polgárháború egyes mozzanatairól, vörös katonák garázdálkodásairól, rablásokról, fosztogatásokról, a felborult rendről, a vörösek és a fehérek közötti összecsapásokról is szót ejt. Sajtó alá rendezte bevezetővel, jegyzetekkel és névmagyarázóval ellátta Benkő Levente