Petőfi ​Erdélyben

Huszonhat ​évet élt, s abból közel egy esztendőt töltött Erdélyben – a Bánságot és a Partiumot is beleértve. Nem sok idő, de ehhez fűződik életének két döntő eseménye: a házasság és a szabadságharc. Ő úgy mondaná: szabadság, szerelem. Amikor Szendrey Júliát eljegyezte, így nyilatkozott: „Ez időtől számítom életemet.” Az „Ott essem el én a harc mezején” is Segesvár mellett következett be. Erdély volt tehát újjászületésének és halálának színtere. Ez indokolja, hogy születésének 200. évfordulóján, amikor világszerte megemlékeznek róla, a itt töltött rövid esztendő emlékét is felidézzük. Útjának mérföldkövei a versek, úti levelek s közben minduntalan a kortársak visszaemlékezései. Ezeket vallattuk, de nemcsak a könyvtárakban időztünk, hanem magunk is bejártuk a költő útjait. Erdődön elmerengtünk a vár romjainál, Koltón egy ágacskát törtünk le az öreg somfáról, amely alatt pihent, Vízaknán megálltunk a néma csatatéren, Székelykeresztúrról pedig magunkkal hoztuk a mindig újrasarjadó vén körtefa képét. Barangolásaink során új színt kaptak a régi emlékek. S a könyv, amely így összeállott, nemcsak a múltat tükrözi, hanem azt is, hogyan emlékezik a szabadság és szerelem költőjére az emléktáblák előtt munkahelyére siető, szabad idejében Petőfi-verset olvasó mai ember.