101 vers in memoriam

Talán nincsen az Életnek egyetlen olyan más területe sem, ahová annyi szellemi hulladékanyagot, közhelyszemetet, banalitástöredéket hordtunk volna össze, mint a Halál. Ámítjuk magunkat, ámítjuk egymást, hazudozunk szépet-csúfat, bölcsködünk, magyarázkodunk, futunk előle, futunk feléje – hátha-hátha. Hátha mégiscsak lesz válasz. Hogy volt értelme. Hogy van is. Reménykedünk, talán mégsem pótolható mindenkor mindenki, talán számít, talán számítunk… holott a leghatalmasabb király is tudja: teste még ki sem hűlt, lenn a téren máris harsányan éltetik az arra esetleg nagyon méltatlan utódját.
Mennyivel szerencsésebb az alkotó ember! Számára megadatott a bizonyosság, hogy távoztakor nem fognak azonnal a levegőbe dobálva isteníteni egy másik költőt-szobrászt-zenészt. Bármilyen gondos figyelemmel turkálnánk a közhelykupacban, nem lelnénk nyomát olyan tömegjelenetnek, amikor azt zúgták volna, hogy meghalt az író, éljen az író! Ez a szerencse: a Tömeg helyett az Idő kezdi el értékelő munkáját, s ha halottaiból nem is tudja feltámasztani az írót-festőt-előadót, de kegyetlen tárgyilagossággal akár öröklétre is ítélheti. S a döntésében nagyon sokat segítenek legszorgosabb famulusai, a kortársak.
Similia similibus curantur – hangzik a homeopatikus orvoslás régi-régi alapelve. Hasonló a hasonlóval gyógyítandó. Igen. Nagyon sokat elárul a távozóról csakúgy, mint a maradókról, hogy kiről-kikről emlékeznek meg a legtöbben, ki képes téren és időn is átszólni mába-holnapba, kinek a megidézését tartják fontosnak olyanok is, akik élőszót sosem váltottak az eltávozottal. Gyógyít a hasonló, vigasztal: az alkotótárs emlékére írott vers közelebb vihet egy lépéssel a bizonyossághoz, hogy volt értelme. S hogy van és mindenkoron lesz is.

MOLNÁR JUDIT